2014. november 26., szerda

Prológus

Sziasztok!

Kész az "A karmazsin égbolt alatt" teljes első fejezete, vagyis, ez inkább prológus, mivel a következő fejezet ez után tíz évvel játszódik. Írtam, hogy nem fogom levenni az eddigi részeket, mégis így tettem, mert ugye újraírom, és kb. tavaszig jó lenne végezni ezzel, így kb. hetente tudom felpakolni ide az új fejezeteket. (Ha kíváncsiak vagytok arra, miért írom át a történetet, itt találtok rá magyarázatot.)
Szóval üdv az új olvasóimnak, a régiek pedig kérlek, írják meg, miben fejlődtem (HA egyáltalán fejlődtem :D), hogy tetszik ez a változat a régihez képest. Az újaknak a véleményére, visszajelzésére is természetesen számítok, nagyon érdekelne, ki mit szól! :)

Kellemes olvasást!

(egy dal, ami megihlet :) És szerintem passzol a történetemhez.)







Alice Desmond az ablakpárkányon kuporgott, és merengve nézett kifelé a koszfoltos üvegen keresztül. Vágyakozva bámulta a hegy tetején álló, viharvert kastélyt, és azon tűnődött, ki élhet benne. Egy királylány, akit fogva tartanak? Egy elvarázsolt herceg, aki kedvese csókjára vár…? Elmosolyodott a gondolatra, és lelki szemei előtt máris kibontakozott a herceg alakja.
Ám ekkor elszomorodott, mert eszébe jutottak édesapja durva szavai. Azt mondta, ne álmodozzon, ő itt született és itt is fog meghalni, törődjön bele. Azonban erre képtelen volt. Utazásra vágyott, kalandokra, felfedezni váró rejtélyekre és szerelemre.
Hirtelen felindulásból szélesre tárta az ablakot, majd elkezdte ki-becsukogatni, hogy a fény megtörjön rajta. Olvasott egy könyvet, amiben a két főhős így jelzett egymásnak, ha találkozni akartak. Remélte, hogy a kastély lakója észreveszi őt. Közel tíz percen keresztül csinálta, ám nem kapott választ.

Csalódottan felsóhajtott, és leugrott a párkányról. A matracára telepedett, és előhúzta a párnája alól a kedvenc könyvét. Felcsapta találomra, és olvasni kezdett. Erre ritkán volt lehetősége, mivel a szülei mindig befogták őt ház körüli munkára a testvéreivel együtt. De most nem ő volt a soros.

Annyira belefeledkezett a betűk falásába, hogy csak némi késedelemmel észlelte, hogy meg-megtörik az ablakon a fény. Kellett neki egy kis idő, amíg felfogta, hogy bevált a terve. Örömében felugrott, és arcára izgatott kifejezés ült ki. Szertelen jókedvében leszáguldott a lépcsőn, és mit sem törődve édesapja szitokszavakkal vegyített kiáltásaival az erdő felé vette irányát. Még a cipőjét is hozzávágta, de Alice vissza sem fordult. Gyorsan szedte a lábait, hogy a férfi ne érje utol, bár gyanította, ismét részeg. Ilyenkor nehezebben tudott mozogni az ő legnagyobb szerencséjére.

Kifulladásig rohant; a nekicsapódó ágak felsértették a bőrét, és a lábába is belement pár tüske, mivel nem húzott cipőt. Leroskadt egy tulipánfa tövébe, és a térdére hajtotta a fejét. Hevesen zihált, a tüdeje és oldala szúrt, és a sebeiből szivárgott a vér. De őt csak egy dolog érdekelte: a kastély lakója. Találkozni akart vele, és remélte, összehozza őket a sors.  
Márványváros kis városka volt, ám az azt körülvevő erdő annál nagyobb. Könnyen el lehetett benne tévedni, de Alice úgy ismerte, akár a tenyerét. Emiatt nem tartott attól, hogy eltéved; sokkal inkább félt a köztiszteletben álló gróf, Hubert Beckett gyilkosától, Vicarios Mortentől. Vérdíjat tűztek a fejére, és állítólag a márványvárosi erdőkben látták őt utoljára. Azaz itt.
Alice szívébe riadalom kúszott, és még kisebbre húzta magát. Kisvártatva léptek hangja ütötte meg a fülét, amire összerezzent, és félénken felpillantott. Egy tizenéves fiú közeledett felé, aki ugyancsak különösen nézett ki. Ruhája egy festékfoltos, szakadt ingből, sötétzöld bársonynadrágból és lyukas cipőből állt. Fején egy széles karimás, tollakkal ékített kalap díszelgett, ami árnyékot vetett vonásaira. Alice kissé megijedt tőle, ám riadalma elmúlt, amikor a fiú levette a kalapját, és mosolyogva meghajolt előtte. Ő lenne hát az? A kastély lakója…?

- Üdvözletem, ifjú hölgy! – köszöntötte az idegen, és közelebb lépett hozzá. A kezét nyújtotta felé, amit Alice tétován megfogott. A fiú talpra állította őt, és egymásra pillantottak - mélykék találkozott a smaragddal. Alice meghökkent a fiú szikrázóan zöld szemétől. Még sohasem látott ehhez foghatót. A legtöbb zöldszemű embernek, akit ismert, egészen más árnyalatú volt a szeme, szokványos, mocsár színéhez hasonló, némi barnával keveredve. De a fiúé teljesen más volt, és ez Alice-t rendkívül lenyűgözte.
- Ü… üdv – biccentett a lány, és kíváncsian méregette újdonsült ismerősét. – Te vagy az? Az elvarázsolt herceg a kastélyból? – kérdezte mély csodálattal a hangjában, amire a fiú felnevetett.
- Nem vagyok herceg, és tudtommal el sem varázsoltak. De a kastélyban élek.
- Ó…! De… ezt nem értem – ráncolta össze Alice a szemöldökét. – Csakis hercegek élnek kastélyokban!
- Ez… nem ilyen egyszerű – nézett félre a fiú, majd újra a lány felé fordult. – Engedd meg, hogy bemutatkozzam! A nevem Lüdvic J. Ambrose.
- Az enyém pedig Alice Desmond. Mit jelent a „J” a nevedben?
- Jay. De nem szeretem – húzta el a száját. 
- Akkor Vicnek foglak szólítani! Hívhatlak Vicnek? – lelkendezett Alice. Még sohasem örült ennyire senkinek.
- Ahogyan szeretnél, kicsi Alice. Neked megengedem.
- Nem is vagyok kicsi! Már hétéves múltam! – húzta ki magát büszkén a lány, de még így is alig ért a fiú melléig. Lüdvic játékosan összeborzolta göndör fürtökben leomló, vörös haját.
- Az még kicsi. Mit szólnak a szüleid ahhoz, hogy egyedül kószálsz az erdőben? – biccentette félre a fiú a fejét.
- Édesapám meg fog verni… De nem érdekel! Látnom kellett téged. – Legszívesebben átölelte volna Lüdvicet, de nem merte. Még sohasem ölelt meg senkit, és nem tudta, a fiú mit szólna hozzá.
- Majd én megvédelek! Nem engedem, hogy bántson! – kapott Lüdvic a keze után, és megszorította azt. Alice szívébe melegség költözött, és önkéntelenül is közelebb lépett hozzá.
- Kö… köszönöm – szipogott a lány, teljesen meghatódott. Senki nem mondott még neki ilyeneket. A szülei és testvérei többnyire csak szidalmazták őt, sőt, ha nem végezte jól a dolgát, megverték.
- De miért bántanak?
- Édesapám nem szereti, ha álmodozom… Mindig azt mondja, hogy aki a szigeten született, ott is fog meghalni. - Csüggedten felsóhajtott, és tehetetlenségében harapdálta az ajkát. A sziget Márványváros része volt, de különállt tőle. A szegényebb sorban levők éltek ott, illetve azok, akiket máshová nem fogadtak be.
Lüdvic szelíden megfogta az állát, és komolyan nézett a sírás határán álló kislányra.
- Édesapád téved. Tudod, ha nagyon szeretnél valamit, az teljesülni fog, csak erősen kell vágyni rá.
- Mint a mesében? - ragyogott föl egyszeriben Alice tekintete.
Lüdvic értetlenül pislogott, és enyhén elpirult.
- Tudod! Volt egyszer egy király, ki bátor volt és gazdag - kezdett bele Alice a kis versikébe, amit annyiszor elolvasott, hogy kívülről fújta. Ez volt a kedvence abból a kis kötetből, amit a padláson talált. Nem merte a szülei és testvérei előtt olvasni, így titokban bújta, amikor senki nem figyelt rá. Tartott attól, hogy elveszik tőle.

- Nem ismerem - vallotta be halkan Lüdvic, és lesütötte a szemét.
- De hát azt mindenki ismeri! - válaszolta a kislány elképedve. Legalábbis a pajtásai mind betéve tudták, ahogyan ő is. – Elmondom, jó? – telepedett le Alice a földre.
- Érdeklődve hallgatom! – ült le vele szemben Lüdvic, és a mutatóujjának biccentette a fejét.
Alice megköszörülte a torkát, és kissé reszkető hangon belekezdett a versbe:

- Volt egyszer egy király, ki bátor volt és gazdag,
Vele, aki harcba szállt, bizony jaj volt annak.
Messzi földre eljutott palotája híre,
De hiába, mert csupa bánat volt az ő szíve.

Elvitték egy szem lányát az éj leple alatt.

Szeretett gyermeke nélkül ő magára maradt.
„Ki visszahozza lányom, kezét annak adom,
S jár hozzá fele királyság, és busás vagyon."

Rá egy hétre nemes ifjú jelent meg nála,

Csillogó maszk kezében, bársonyba bugyolálva.
"Szép ajándék", szólt a király, "de mit kezdjek vele? 
Nekem most a lányom kell, nem holmi csecsebecse.”

„Felség, nincs e maszknak párja, egyedi darab:

Fáj is a szívem, hogy e kincs nem énnálam marad."
„Miben rejlik titka, és miért nincsen párja?”
„Csak húzza föl, és teljesül szíve leghőbb vágya.”

A király fölhúzta, és szívéből kívánta:

„Reggelre kerüljön meg lelkem virágszála.”
S másnap ébredéskor lánya ott állt előtte:
Oly öröm volt, mulatság kerekedett belőle.

A hálás király bizony betartotta szavát:

A lányhoz királyságot adott hozomány gyanánt.
Hosszú és boldog élet várt mindannyiukra,
S mindhalálig senki nem jött rá az ő titkukra.

Alice kihúzta magát - büszke volt arra, hogy hibátlanul elmondta a verset, holott még egyszer sem szavalta el hangosan, csak magában. Lüdvicre tévedt a pillantása, aki tűnődve nézett maga elé. Ráncolta a homlokát, és dörzsölgette az állát. A kislány közelebb húzódott hozzá, és kíváncsian rápillantott nagy kék szemével.

- Igazán bájos történet. Köszönöm, hogy elmondtad nekem – fordította Lüdvic Alice felé a fejét, de tekintetén látszott, hogy messze jár.
- Bárcsak az enyém lehetne a maszk… - sóhajtott fel a kislány vágyakozva. Gyakran álmodozott arról, hogy mit kívánna tőle.
- Neked mi szíved leghőbb vágya? – pillantott a fiú egyenesen Alice szemébe.
- Én csak… azt akarom, hogy szeressenek – borzongott meg a kislány; hirtelen nagyon egyedül érezte magát.
Lüdvic tekintete elfelhősödött, majd félszegen magához ölelte a vékony kis testet. Alice szívét melegség öntötte el, és hevesen a fiú után kapott. Görcsösen kapaszkodott belé, és belefúrta a fejét Lüdvic mellébe. Megnyugvást talált a karjai között, és már nem is volt olyan magányos. Még sohasem élt át ilyet; fogalma sem volt ezidáig, milyen az, ha megölelik. Most, hogy már tudta, örökké így akart maradni.

- Vigyél magaddal! – markolta meg Alice a fiú ingét, és esedezve nézett fel rá.
- Nem vihetlek - felelte Lüdvic csendesen, és lehorgasztotta a fejét.
- Miért nem? - kérdezte Alice, és könnybe lábadt a szeme. Fájt ezt hallani a fiú szájából, hisz másra sem vágyott jobban.
- Talán egy napon - szólt a fiú, és ránézett a kislányra, akinek a szívébe visszaköltözött a remény. – Na, ne sírj, kicsi Alice! – ért hozzá a kézfejével az arcához, és letörölte a könnyeit. -  Nézd! – húzott elő a zsebéből egy kicsiny, lila színű követ, és a kislány elé tartotta.
- Milyen szép! – ámuldozott Alice, amire Lüdvic összezárta a kezét.
- Neked adom, de csak ha megígéred, hogy nem sírsz többet!
- Ígérem – bólintott a kislány, amire a fiú ismét kinyitotta a tenyerét. Alice elvette a kis követ, és a markába zárta. Hálásan mosolyogva nézett Lüdvicre, ám a következő pillanatban rémület jelent meg az arcán, és eldobta a követ. Kezét a szívéhez szorította, és kapkodva vette a levegőt.
- Mi… mi történt? – vonta magához ismét a fiú a kislányt.
- Lá… láttam… Láttam egy férfit… - Alice-t rázta a hideg, és olyan erősen szorította magához Lüdvicet, hogy elfehéredtek az ujjai.
- Milyen férfit? Mit csinált?
- Te… te is ott voltál… Egy ajtón néztél befelé, és… és az ajtó mögött az a férfi… - sírta el magát Alice, és érezte, hogy Lüdvic is reszket.
- Te… ezt meg… – suttogta a fiú maga elé.
- Hozzáértem a kőhöz, és ezek a képek… - szipogta a kislány.
- Gyakran történik veled ilyen?
- I… igen. Ha megérintek egy tárgyat, látok… dolgokat. De nem mindig. Miért látom őket?
- Ha én azt tudnám… De egy biztos: ez egy különleges képesség. Te különleges vagy.
Alice eltöprengett. Különleges. Mindig is érezte, hogy ő más, mint a többiek, ám szégyellte magát miatta. Viszont Lüdvic minden megvetéstől mentesen, sőt, elismerően mondta ezt a szócskát. Életében először büszkeség öntötte el. Igen. Ő más. Ő különleges. Attól a pillanattól fogva már egy csöppet sem bánta.

- Különleges… - mondta ki Alice a szót ízlelgetve.
- Tessék – húzta le Lüdvic a nyakáról a nyakláncát. Barna bőrszíjon függött, nem lehetett nagyobb egy gombnál. Alice-t leginkább egy lefelé fordított, szabálytalan szívre emlékeztette, de ugyanúgy nézhette az ember pillangónak vagy bármi másnak. Két darab sötétlila és bordó üvegből készült, amelyet ezüstszínű, vékony fémkeret fogott közre.
Alice kivette a kezéből, amire Lüdvic érdeklődve felé fordult. A fiú élénken cikázó tekintetét egy pillanatra sem vette le a kislányról, aki a medálban gyönyörködött. Alice ekkor a nap felé tartotta az ékszert, így áttört rajta a fény, és látni lehetett benne az apróbb csíkokat, mintákat.
- Most látsz valamit?
- Nem. Semmit.
Lüdvic alig észrevehetően összeráncolta a szemöldökét, majd kivette Alice kezéből a láncot. Ujjával végigsimított rajta, mintha elköszönne tőle, és így szólt:
- Tudod, ez egy különleges nyaklánc, akárcsak te. Nálad a helye.
- Nekem… Nekem adod? - kérdezte Alice csillogó szemmel, meghatottan.
- Igen. A tiéd - tolta félre a lány göndör haját a nyakáról, és föltette rá a nyakláncot. - Illik hozzád.

Alice nem szólt semmit, csak átölelte a fiút hálája jeléül. Nem tudta, mit mondjon, mivel még sohasem kapott ajándékot.
Ekkor léptek hangjai ütötték meg fülüket, amire összerezzentek, és kibontakoztak egymás öleléséből. Egy hosszú bőrkabátot és csatokkal ékített, térdig érő csizmát viselő férfi állt előttük. Arcát párnapos borosta fedte, és egy sötét, göndör tincs belehullt izzadtságtól gyöngyöző homlokába. Alice jól ismerte az alakot, hisz őt látta nap mint nap a plakátokon. Ő volt az. Hubert Beckett gyilkosa, Vicarios Morten. Szíve kis híján megállt a félelemtől, és azonnal Lüdvic oldalához simult, aki időközben felállt vele együtt.
- Segítsetek! – szólalt meg a férfi, és hátrapillantott a válla felett. – A nyomomban vannak. El fognak kapni, és én… - roskadt le a földre, és könyörögve nézett rájuk. Hevesen zihált, látszott rajta, mennyire kimerült – valószínűleg hosszú ideje futhatott. Alice legszívesebben elrohant volna, ám Lüdvic biccentett, és intett neki, hogy álljon fel. A férfi így tett, és lassan kifújta a levegőt.

- Esküszöm, hogy ártatlan vagyok! Ő a bűnös. Megérdemelte a halált!
- Kövessen és maradjon csendben. – A fiú csak ennyit mondott, majd nagy léptekkel elindultak. Alice megragadta Lüdvic kezét, és rémülten pislogott fel rá. Mi van, ha a férfi őket is megöli? A fiú bátorítóan megszorította a kezét, és magabiztosan bólintott. Arcán olyan nyugodt kifejezés ült, hogy Alice félelme is némileg lecsillapult.
Szótlanul, a lehető leghalkabban lépdeltek egymás mellett, és hamarosan egy hatalmasra nőtt, vastag törzsű fához értek.

- Nyomja meg a törzsét – utasította a fiú, a férfinak címezve, aki így tett. A kéreg beszakadt, mivel belül a fa üreges volt. – Nyílik innen egy ajtó, ami egy kis odúba vezet. Ott megbújhat.
- Nem is tudom, hogy köszönjem meg… - szólalt meg a férfi. - Meg fogom hálálni valahogy.
- Nem azért tettem – szögezte le Lüdvic tárgyilagosan.
- Hát miért?
- Mindenkinek jár egy esély – mosolyodott el a fiú titokzatosan, azzal megfogta Alice kezét, és magára hagyták a férfit.

~~*~~

Alice és Lüdvic megbeszélték, hogyha látni szeretnék egymást, akkor az ablakkal jeleznek, ahogyan először. A tulipánfát jelölték ki találkozási pontnak. Nem telt el úgy hét, hogy ne futottak volna össze, és bár rövid ideig lehettek együtt, nehogy lelepleződjenek, mély és különleges kapcsolat alakult ki közöttük találkozóik során. Legjobb barátok lettek, és Alice gondolatait csak a fiú és a következő alkalom töltötte ki. Ez tartotta benne a lelket, ez adott neki erőt. Ha édesapja leszidta, vagy a testvérei gorombáskodtak vele, Lüdvic mosolygós arca jelent meg előtte. A világot jelentette számára, és mindenkinél jobban szerette. Ugyan voltak neki pajtásai, akikkel együtt játszott, de velük nem érezte azt, amit Lüdvicnél – a feltétel nélküli szeretetet és törődést.

Ám egy nap Lüdvic nem jelzett vissza. Alice nem ijedt meg – megesett már többször is, hogy elkerülték egymást, mégis rossz érzés kerítette hatalmába. Mindennap, naponta többször is jelzett neki, de nem kapott választ. Kezdett egyre inkább kétségbeesni, és nem értette, Lüdvic miért nem felel. Talán megbántotta valamivel és haragszik rá? De hát nem tett vagy mondott neki semmi bántót! Vagy bajba került…? Erre gondolni sem akart…
Alice nap mint nap bámult kifelé az ablakon Lüdvic jelzésére várva, ám hiába. Hetek, hónapok, évek teltek el, de csak a nyakában függő medál - amit soha, egy pillanatra sem vett le - tanúskodott arról, hogy egykoron ismerték egymást. 


8 megjegyzés:

  1. Kedve Arlene!
    Igazán szép munkát végeztél! Nekem személy szerint sokkal jobban tetszik, hogy Alice és Lüdvick nem szakadnak el már az első találkozás után. Vicarios feltűnését először túl indokolatlannak, hirtelennek éreztem, de hamar rájöttem, hogy pont ez a lényeg :) Amúgy az Alvick/Lüdlice (Alice+Lüdvick) nagy rajongója vagyok <3

    (és egy újabb zseniális Abney Park-szám :P )

    VálaszTörlés
    Válaszok

    1. Kedves Faith!

      Köszönöm szépen megint a szívmelengető szavaidat ^^ Igen, én is úgy láttam jónak, hogy többet találkoznak, mert el akartam mélyíteni a kapcsolatukat, ennek később még szerepe lesz :)
      Hehe, milyen jó kis shipnév :D
      Vicarios-t muszáj volt ide beleírnom, ennek is lesz később szerepe ;-)
      (igen, ezt hallgatom egész nap :D )

      Törlés
    2. Egy kis megjegyzés még: Lüdvicnek "Lüdvic" a neve, nem "Lüdvick", csak rosszul ragoztam a nevét '^^ Úgyhogy most átírtam, mert következetesen így írtam :D (Így: Lüdvickkel, e helyettt: Lüdvickel és hasonlók.)

      Törlés
    3. Óóóó, oké, bocsi :) Szóval Alvic <3

      Törlés
    4. Én bocsi, mert én írtam rosszul '^^

      Törlés
  2. Nem tudok semmi érdemi kritikát írni, nagyon tetszik, úgy olvastam hogy belefeledkeztem keresni az esetleges apró hibákat, de talán ez a legtöbb amit egy író kérhet :) Érdeklődéssel vetem majd magam a következő fejezetek kalandjaiba, teljesen profi, csak így tovább! :)

    VálaszTörlés